every day he makes himself happy.

Kellemes három és fél óra angolon voltam ma este. Legalább is a vége felettébb érdekes volt. Arról beszélgettünk, milyen pesszimisták a magyarok. Milyen undorító hozzáállásuk van mindenhez, hogy nekik semmi se jó, mindenben a hibát keresik - főképp másokban. A legszomorúbb az egészben, hogy ez mind igaz. Annyira kivétel egy ország vagyunk. Pedig mennyire szépek lehetnénk. Egyedi nyelv, a legszebb nők, intelligencia... De mi mit teszünk? Politizálunk, tönkretesszük egymást, rivalizálunk, pénzéhesek vagyunk, és állandóan borúlátóak. Szerintem ez nem normális - sokak szerint nem. Ezért hát ne csodálkozzon senki, ha lassan minden fiatal külföldön fog majd dolgozni. Többek közt én is ezt szeretném - nem akarok itt maradni ebben az országban, nulla lehetőséggel. Alapjába véve érzékenyebb típus vagyok, így még könnyebben kihat rám a pesszimizmus. Huzamosabb ideig én itt begolyóznék. Na de másra terelve a szót... Vissza az angolra. A végén meghallgattunk egy férfit, aki mesélt az életéről. Annyira boldog volt a hangja. Ez az a fajta boldogság volt, amikor már te sem bírod megállni, hogy mosolyogj. Arról beszélt, hogy elbocsájtották - és örült neki, mivel nem szerette a munkáját. Hogy most csak a hobbijaival foglalkozik, azzal, amit szeret, és a csodálatos barátnőjével, akibe szerelmes. Van egy kutyája, egy normális háza, egy kertje ahol kertészkedik, és egy szerető családja. Minden napját úgy éli, hogy - még ha szomorúan is kel fel, boldoggá teszi valami apró dologgal az életét. Kell ennél több?! Nem hinném... Neki összejött minden, ő képes volt hozzáállni optimistán a dolgokhoz. Nekünk ez miért nem sikerülhetne sose?