just one more time, please!

Ma ismét egy olyan filmet néztem meg, ami szerelmes film - tragikus szétszakadás, sírás, szenvedés, s a végén happy end. Mint mindig... Megint összeszorult a gyomrom, megint ezt akartam. Megint hallgatom a zenéjét a filmnek, a hatása alatt vagyok, sírás környékez, én is azzal a sráccal akarok lenni, én is ilyen befejezést akarok, én is azt akarom, hogy valaki átöleljen, hogy valakivel ébredjek, hogy valaki legyen mellettem, akiről tudom, hogy szeret, aki mindent megadna értem, akiért az életemet is odaadnám. Ezért utálom az ilyen filmeket. Mindig ürességet érzek utána a lelkemben. Érzem, hogy nekem is kell valaki, aki megérdemel. Aki tud szeretni, akit én is tudnék, akivel tökéletes lenne. Csak hát, mint tudjuk, ilyen nem létezik... Vagy ha igen, biztos vagyok benne, hogy engem messziről elkerülne. Nem is várnék mást... De annyira rossz egyedül lenni. Csak a problémáimmal vagyok összezárva, és kezd megőrjíteni. Kezdek én is megőrülni... Végem van!

every day he makes himself happy.

Kellemes három és fél óra angolon voltam ma este. Legalább is a vége felettébb érdekes volt. Arról beszélgettünk, milyen pesszimisták a magyarok. Milyen undorító hozzáállásuk van mindenhez, hogy nekik semmi se jó, mindenben a hibát keresik - főképp másokban. A legszomorúbb az egészben, hogy ez mind igaz. Annyira kivétel egy ország vagyunk. Pedig mennyire szépek lehetnénk. Egyedi nyelv, a legszebb nők, intelligencia... De mi mit teszünk? Politizálunk, tönkretesszük egymást, rivalizálunk, pénzéhesek vagyunk, és állandóan borúlátóak. Szerintem ez nem normális - sokak szerint nem. Ezért hát ne csodálkozzon senki, ha lassan minden fiatal külföldön fog majd dolgozni. Többek közt én is ezt szeretném - nem akarok itt maradni ebben az országban, nulla lehetőséggel. Alapjába véve érzékenyebb típus vagyok, így még könnyebben kihat rám a pesszimizmus. Huzamosabb ideig én itt begolyóznék. Na de másra terelve a szót... Vissza az angolra. A végén meghallgattunk egy férfit, aki mesélt az életéről. Annyira boldog volt a hangja. Ez az a fajta boldogság volt, amikor már te sem bírod megállni, hogy mosolyogj. Arról beszélt, hogy elbocsájtották - és örült neki, mivel nem szerette a munkáját. Hogy most csak a hobbijaival foglalkozik, azzal, amit szeret, és a csodálatos barátnőjével, akibe szerelmes. Van egy kutyája, egy normális háza, egy kertje ahol kertészkedik, és egy szerető családja. Minden napját úgy éli, hogy - még ha szomorúan is kel fel, boldoggá teszi valami apró dologgal az életét. Kell ennél több?! Nem hinném... Neki összejött minden, ő képes volt hozzáállni optimistán a dolgokhoz. Nekünk ez miért nem sikerülhetne sose?

Say that I'm changed Say I'm different Maybe I finally understand Say I've let go Say that it's obvious I tell myself over and over And over and over again I'm ready I'm ready I'm ready To believe Tell me I'm strong Tell me I'm weak Tell me I'll never, never, bend Tell me I'm fire Tell me I'm cold, cold I tell myself over, over and over again I'm ready I'm ready I'm ready To believe ‘Cause I want to feel My heart Yes I want to feel My heart Yeah I want to feel, feel, feel My hearth So tell me I'm strong Tell me I'm weak Tell me I'll never Understand But I'm ready I'm ready I'm ready To Believe

milyen igaz!

"Hogy miért nem reagálok a csúfolódásokra? Ez egyszerű. Láttam meghalni a szeretteimet, láttam unottan elfordulni a szerelmemet, láttam kárörvendően nevetni a barátaimat... Ezután akadjak ki azon, hogy valaki szénaboglyának titulálja a hajamat? Fájdalmat kellene okoznia, hogy valakinek nem tetszik a táskám? Ugyan már..."

sweet...

Ugyanolyan nap, mint a többi. Egy kivétellel - sírtam ma mások előtt. Pedig ilyet nem szoktam. Talán azért volt, mert ma van a szülinapom?! Nem lehet tudni... Mindenesetre, szép kis nap... Felkelek, felöltözöm, reggelizek, beülök a kocsiba, kiszállok, elszívok egy cigit, bemegyek a suliba, veszek egy kávét, megiszom, elkezdődik az óra... kicsengetnek, sírok. Becsengetnek, sírok. Kicsengetnek - ismét sírok. Becsengetnek, úgy érzem, jól vagyok, majd kicsengetnek és megint sírok. Ismét becsengetnek, megint sírok, kicsengetnek - már zokogok. Becsengetnek, nevetgélek, kicsengetnek megnyugszom... És elhagyom az iskolát. Elmegyek vásárolni, feloldódom, nevetek. Jól érzem magam. Aztán hazajövök, lefekszem az ágyba, és ismét sírok... Tényleg gyönyörű szülinap. Egy kis törődésre vágyom, viszonzásra. Mindazt viszonozni, amit én adtam másoknak. De semmi... Az üresség. Az, hogy én költök az alkoholra, az, hogy én ülök egyedül, az, hogy még tőlem kérnek cigit ezen a nap... Nem olyan, mintha egy szokásos szülinap lenne. Nem ugráltak körbe, nem köszöntöttek agyba főbe. Csak voltam, mint a többi, szokásos napomon. Sőt, ez még rosszabb volt, mint amilyen szokott lenni. Sokkal rosszabb.

nyolc betű, sz-el kezdődik, és almas-sal végződik. na?!

Nem értem az embereket - a legtöbbet. Az ocsmányabbik fajtát. Kritizálnak, kibeszélnek, szivatnak.. próbálnak. De miért? Mert élek? Óh, hát bocsáss meg! Mi az, hogy nekem áll feljebb?! Miért, talán nem lehetne? Azok után, amit alattomos módon tettek? Szerintem ez még pont hogy a visszafogottabb változata annak, amiket tehetnék. Olyan sok mindent tudok róluk - elég mocskos dolgokat, mindet elmondhatnám, már mindenki tudhatná, de bennem van annyi emberiség, hogy nem teszem. Próbáljatok csak meg kicseszni velem, üzengetni vagy bármi egyéb, de ha már arra nincs pofátok, hogy szemtől szembe mondjátok meg nekem, akkor miről beszélünk?! Maximum a ti gyávaságaitoktól. Engem ez az egész dolog nem érdekelt volna... Leszartam volna, de ti addig játszottatok a tűzzel, amíg el nem értétek, hogy robbanjak. Kíváncsi vagyok, mit csinálnátok a helyemben, mert szerintem nem sok ember képes az ilyenekkel megküzdeni - se ezekkel a szánalmas emberekkel, se azzal, ami a múltamban történt. Szóval még van pofátok lenézni?! Ész, hová mész? Rossz ajtón kopogtattok, de nagyon. Nem tudom, milyen nevelést kaptatok gyerekkorotokban, de ha nekem ilyen gyerekeim lennének, már háromszor felakasztottam volna magam egy sikátorban. Szórakozzatok csak! Én hátradőlve röhögök majd rajtatok!

a türelem rózsát terem. a türelem elmúlt, a rózsa elhervadt.

Szerettétek volna tudni, hol van a tűrőképességem, ugye? Hiszen én eddig mindent elviseltem, mindent megbocsájtottam, nem vettem komolyan a bántásokat, a csalódásokat - semmit. Mindent elviseltem. Mindent! Mondjatok akár csak egy dolgot is, ami miatt visszavágtam. Nem tudtok semmit, mivel nem is volt. Feszegettétek a határt - nem is kicsit. De én még mindig tűrtem. De nálam is van egy pont, amit már nem vagyok képes tétlenül nézni. Ma ez megtörtént. És mostantól visszakaptok mindent, amit én elviseltem miattatok... mindent! Ajánlom nektek, hogy minél hamarabb gondoljatok bele, mennyi minden lesz.

hello, hope!... goodbye, hope.

Ez már a teljes reménytelenségemnek a hangja. Hol is kezdjem? Ez hosszú lesz. Nem az a bajom, hogy vége lett. Sőt, jobb is, mert már csak szenvedés volt az egész, nem volt értelme. Bántani - és ez mérhetetlenül - az bánt, hogy ezzel a cselekedettel elindította a kiborulásomat. Eddig tűrtem. Nagyon is! Ha valaki képes azt mondani, hogy nem, pofán csapom. Elviseltem, hogy azoktól, akiktől elvártam volna, nem nyújtottak vigaszt. Elviseltem, hogy egyedül voltam nap mint nap. Elviseltem, hogy mellette sok teendőm volt, és koncentrálnom kellett. Elviseltem, hogy gyászolok. Mindent elviseltem, amit hozzám vágtak. A pletykákat, a sunnyogást, a röhögést, mindent. Nem vágtam vissza - pedig megtehettem volna. Elviseltem azoknak a pillantását, akik nem szeretnek minden áldott nap. Nem tettem gúnyos megjegyzést, nem néztem vissza én is úgy. Azt hiszem, ez nagy szó egy emberhez képest. Később elviseltem, hogy mindenki keresztbe akar tenni nekem, mikor már boldog vagyok. Beleugrottam valamibe, azt hittem, menni fog fél év után. Benne volt a pakliban, hogy tévedhetek, fel kellett volna készülnöm arra, hogy mi lesz abban az esetben. De én optimista voltam - ami nem rám vall - és hittem benne, hogy sikerülni fog, hogy már készen állok újra érezni. És amilyen magasan voltam akkor, olyan mélyen vagyok most. Vagy még mélyebben. Nem hittem volna, hogy a csalódás ennyire megvisel. Minden kijött rajtam. Nem akarok elviselni már semmit, unom az álarcot. Unom, hogy mindig azt mondom, jól vagyok. Unom, hogy mikor jól esne, hogy beszélgessek a bajaimról valakinek, akkor nem beszélünk - igen, ez egoistának tűnik, de ennyi önsanyargatás után úgy érzem megengedhetem magamnak. - Minden annyira borzalmas. Feltörtek a régi érzések, a szánalom amit magam iránt érzek. A családom mindennek nevezhető, csak családnak nem. Sosem volt az igazán, de most már kezd itt is szakadozni a cérna. Most ideges vagyok, mindent megmondok nekik. És ők rá is jönnek ezekre a dolgokra. Megbántom őket, és nem fáj. Vissza akarok adni mindenkinek minden rosszat. A pillantásokat, a pletykákat, a kavarásokat, az áskálódásokat, a leszaromozást... mindent. Elegem van abból, hogy tűrök, nem tudom ezt tovább csinálni. Most adtam fel. Mostantól fog látszani rajtam igazán, fél év alatt mennyit is szenvedtem magamban igazából. Már elrejteni se tudom. Piros szem, karikák, fáradtság... Egy egész félévnyi csőd fog a napokban kitörni belőlem, amit eddig elnyomtam. Már érzem, hogy közeleg...

aburrido

Felettébb kiborító érzés ez a mostani. Annyira tehetetlennek, kihasználtnak érzem magam - mint egy darab rongy. Bárki.. bárki aki mond rólam valamit, vagy tesz ellenem valamit, elnézem neki. Bárkivel, akinek nem vagyok szimpatikus, próbálok kedves lenni. Mindent megteszek annak érdekében, hogy jól alakuljanak a dolgok, de még sem értékeli senki. Mindenki leszarja. Csak az a fontos, hogy nekik jó legyen, hogy ők boldogok legyenek. Értem én, mindenkinek saját maga a legfontosabb, de akkor miért van az, hogy én nem vagyok képes magamra így tekinteni? Rossz nézni most már más boldogságát - és azt, hogy leszarják a másikat. Elegem van most már mindenből, unom azt mondani minden nap, hogy jól vagyok, unom azt, hogy csak itthon sírhatok, unom azt, hogy még itthon is rátesznek mindig egy lapáttal... Mindent unok.

|

A buszon ülök. A mellettem lévő kocsiból két pasi nevet rám, és integet. Próbálok nem oda figyelni, inkább bökdösöm a telefonomat. Már ezt is nehéz megtenni. Érzem, hogy nem bírom sokáig. Vörösödik a szemem, már homályosan látok, és akkor vége. Elsírom magam. A kocsiból ezt észreveszik, és elhajtják a fejüket. A velem szemben ülő kislány megszeppenve néz. Senki se tudja, miért sírok. Tulajdonképpen, még én se nagyon. Abba kell hagynom, legalább, amíg haza érek! - mondogatom magamba, de hiába. Ezért hát zenét váltok, olyanra, ami nem szomorú. Valamennyit hat a dolog, kezdek visszatérni a régi kerékvágásba. Leszállok a buszról, megcsap a friss levegő illata. Megnyugtat. Hazaérek, ledobom a cuccomat, és leülök az asztalhoz. Tanulnom kell, nagyon sokat, de csábít az a zsebkendő, ami ott van. Feladom. Kitör belőlem minden, a zene is siratós, nem bírom tovább. Csak sírok, és sírok, és sírok. Mindenbe belegondolok. Az összes lehetőségre, az összes dologra, ami miatt van okom könnyeket ejteni. Ránézek az órára, már fél öt. Még mindig tanulnom kéne, de még mindig van tiszta zsebkendőm. De nem! Az utolsó könnycseppem után megtörlöm az arcomat, mély levegőt veszek - majd kifújom. A sóhajom reszket még a sírástól, de már jobban vagyok. Kitörlök mindent a fejemből, előveszem a tankönyvemet, és írni kezdek. Még magam se tudom, hogy mit, de írok. Az arcom már teljesen száraz, a lelkem nyugodt, visszaszorítottam minden rosszat, amit csak lehetett. - ezt kellett volna tennem. De én nem nyugodtam meg, nem töröltem le az utolsó könnycseppemet, mint ahogyan azt mindig is szoktam, hanem sírtam tovább - ez nem rám vall. Nem tudom kontrollálni most az érzéseimet. Annyi minden kavarog bennem. Olyan nehéz ez az élet, olyan sok mindennel kell megküzdenünk - mindezt egyedül. Csak magunkra számíthatunk, rajtunk múlik, miként végezzük. És én ebben a pillanatban nem akarok segíteni magamon. Annyira elfáradtam. Olyan tehetetlennek érzem magam, annyira keservesen fáj minden. Annyian megbántanak - észre sem veszik. De én nem akarom mondani nekik, én nem akarok másoknak csalódást okozni, nem akarom, hogy azt lássák, gyönge vagyok. Bár lehet, hogy nem tudatják velem, hogy tisztában vannak ezzel, de mégis mindent le lehet olvasni az arcomról egy szörnyű pillanatomban - mint ma a buszon, amikor az a két férfi és a kislány látott...

good morning, BP!

Kellemeset csalódtam magamban - egy részről. Más részről pedig nagyon keserveset. A mai, illetve tegnapi estém nem alakult a legfényesebben. Fájt a fejem, lázas voltam, és nem tudtam aludni. De végül, egy óra alvás után sikeresen arra ébredtem, hogy ma megyünk Budapestre! "Hurrá..." Korán reggel volt, még a kávé se dobott fel, se semmi egyéb káros szenvedélyem. A vonaton sokan voltak, és ha már vonat, bevillant egy-két régi tragédia. És sajnos akkor, abban a pillanatban volt időm gondolkodni. Volt időm újra rágondolni, újra végigvinni magamban a felgyülemlett fájdalmat - de erőt vettem magamon, és elmúlt! Annyira nem akartam ma Pestre menni... Sose szerettem igazán, de mégis, ma valahogy teljesen más volt. Élveztem! Tetszett a sok ember, a sok utca, a sok épület, a sok kocsi, a metró, a villamos, a troli, a busz... minden. Ott akartam maradni, legalább egy hétig, sőt, ott akartam élni! Meg tudnám szokni azt a zsúfolt életet, kedvem lenne hozzá. Még mindig jobb, mint ez a porfészek, amit az ország második legnagyobb városának csúfolnak... A baj csak az, hogy újra tudtam gondolkodni - a színházban. Már láttam az előadást, untam az egészet, s miután már aludtam is rajta, ideje volt, hogy észbe kapjak. Hogy mi folyik most az életemben, és hogy kik játszanak ebben szerepet. És olyan rossz érzés kapott el. Hogy valamit nem csinálok - csinálunk jól. Ez így is van, ez az igazság, de neki nem mertem elpanaszolni eddig. Azért is, mert túl korai, azért is, mert lehet, rosszul jönnék ki belőle. De lényeg ami lényeg, volt időm ezen agyalni, még a visszaúton is. A visszaútról pedig csak annyit, hogy nem akartam. Nem akartam megint visszajönni ide, a pletykák, a hazugság és a gyűlölet helyszínéhez. Mert számomra ez Debrecen. Lehet, hogy Pest is az lenne, de egy ideig biztosan nem. Szóval, mikor hazaértem, nagy levegőt vettem, és elmondtam neki a problémáimat. És bekövetkezett, amit előre láttam. Én voltam a hibás, én tehettem azokról, amikről úgy vélekedtem, közös problémák - de ő nem így tüntette fel. Persze, szokás szerint mi jön ilyenkor? Az, hogy igazat adok a másiknak, és még több hibát keresek magamban - mint általában mindig. Ma sok mindenre rájöttem: Szeretem Budapestet! Az ottani életet, a sok embert, mindent, ami ott van. Ott szeretnék élni! - Ha már New Yorkba nem sok eséllyel juthatnék ki. Lehet, hogy a régi sebek már begyógyultak, de az nem azt jelenti, hogy nem szakadhatnak fel néha napján. És arra, hogy olyan ember vagyok, aki mások érzéseit előnyben részesíti a sajátjával szemben. Pedig egy idő után saját magam elhanyagolásából még bajom is lehetnek... xoxo

gossip

Mennyi alattomos ember él ebben a városban (országban?). Nem ismernek, nem tudják, milyen vagyok. Lehet, hogy ha megismernének, kellemeset csalódnának. De nem! Nekik elég egy esemény ahhoz, hogy elkezdjenek pletykálni kedvükre. Kétszínű, utálatos emberek. Nem csoda, ha minden második személynek rossz előérzete van róluk. Egyszer lennék boldog sok idő után - sőt, az is vagyok - de nekik muszáj beleszólniuk, mintha csak a kötelességüket tennék. Nem tudom, hogyan gondolkodnak, de én nem tudnék egy számomra szinte ismeretlen emberrel ilyet tenni. Ők, akik ezt teszik, szinte már nem is emberek, hanem valamiféle állatok, akik ide keveredtek, hogy a lapos mindennapokat felturbózzál egy-két "szaftos" pletykával, ami a normális emberek életét tönkreteszi. Igen, azok vagytok! Állatok ;D Majd rájönnek a többiek is idővel, mindenki meg fog titeket utálni, senki sem fog már bízni bennetek, és nem lesz igaz barátotok. És, na majd én akkor fogok nevetni de igazán! Tudjátok, hogy rólatok van szó, nem igaz? Mégis van pofátok ilyeneket mondani, képzelni, és a többi... Beszélnek a csúnyaságról... Én is megtehetném. Beszélnek arról, hogy meddig bírjuk... Ezt nem tehetem meg, hiszen ébresztő, nektek nincs is kapcsolatotok! Nem furcsa? Vajon miért? Azt hinné az ember, hogy ilyen korra már komolyodnak. De sajnos van egy-két különc, aki megmarad ugyanolyan gyerekes, szánalmas embernek, mint kiskorában volt. Igen, TI vagytok azok! ;) (akinek nem inge, ne vegye magára.)

Valamelyik nap megint nézegettem a régi képeimet - úgy egy-két éveseket. Annyira nagy fájdalom gyülemlett fel bennem, hogy az leírhatatlan... Vissza akarom kapni azt, aki akkor voltam. Nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. Annyira más, ég és föld. Nem tudom, fizikailag hogy változgat meg ilyen rövid időn belül ennyire egy ember - de nekem sikerült. Mint minden más egyéb szerencsétlenség általában. De tényleg, én tényleg úgy vonzom a balszerencsét, mint a mágnes... Nem tudom, miért. Szerintem nem is fog soha kiderülni. És nem csak az ilyen nagyobb lelki bajokban, hanem úgy általában, mindenben megbotlok, nekimegyek stbstb. Már annyira fárasztó... De visszatérve, nem szeretem a mostani énemet. Se kinézetre, se úgy amúgy... Valahogy idegesít a fejem, meg minden más, belülről pedig az, ahogy hozzáállok a dolgokhoz - vagy a leszarom üzemmódba kapcsolok, vagy a flegmába és kezd egy kicsit idegesítő lenni még számomra is... Hát még akkor másoknak. Bár, szerintem a legtöbben már hozzászoktak. Meg nevetni is olyan ritkán nevetek, csak ha tényleg olyan nagyobb dologról van szó - vagy ha illuminált állapotban vagyok(Y). Bár most boldog vagyok - már amikor nem akarom megverni őt. :D Nem mondok nevet, mert elkezdenek pletykálni, bár szerintem ez nemsokára így is úgy is befog következni. Na de mindegy, tojok mások véleményére, mert végre van valamim (valakim) aki által kimászhatok ebből a bepunnyadt korszakomból, és újra érezhetek!