Ma van két éve, hogy megismertelek. Hihetetlenül repül az idő. Két év, mégis kristálytisztán vissza tudok emlékezni arra a napra. A kifogásainkra, a mosolyodra, a kedvességedre és az őszinteségedre. Olyan embert ismertem meg azon a napon, amilyen nem terem minden fán. Kevés van belőled, meg kell téged becsülni. Persze, senki sem tökéletes... Te sem vagy az, én mégis mindent megbocsájtottam neked. Egy bökkenő volt csak köztünk, a távolság. Azt hittük, legyőzzük, de naivak voltunk. Túl hamar feladtuk, majd mikor újra akartuk kezdeni, már mindketten gyökeresen megváltoztunk. Senki sem volt már ugyanaz az ember. Te egyetemre mentél, velem tragédia történt. Nem fogjuk megérteni már soha egymást... Bár tiszteletre méltó, hogy újra megpróbáltunk, elestünk...
Hazugságokra építettük a tiszta lapunkat, nem néztük semmibe a másikat idővel. Akartuk egymást - túlságosan is. Itt rontottuk el. Talán, ha egy nap nem szakadt volna meg a kapcsolat, ma már együtt lennénk, távolság nélkül. Talán nem történt volna velem tragédia, te pedig nem az egyetem miatt változtál volna meg, hanem miattam. Minden máshogyan lett volna, más emberek lettünk volna... De ez a sors, így akarták fent a végzetet.
A mai napon pedig, amikor reggel felkeltem és rájöttem, hanyadika is van, rád gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy veled álmodtam. Azt, hogy ismét írtál nekem, bevallottad, hogy nem bírod nélkülem... Mosoly került arcomra egy pillanatra, aztán feleszméltem, hogy neked mással van életed, nélkülem. Hogy nem hiába nem beszélünk már lassan fél éve. Mindketten elrontottuk, te továbbléptél mással, én pedig továbbléptem más fájdalommal.
Írnék neked, de nem fogok. Miattad és miattam is. Tovább léptünk, de sokat fogsz jelenteni nekem mindig is. Csak azt remélem, hogy te is tudod, milyen nap van ma! :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése