Aztán felkeltem. Kinéztem az ablakon és borongós, esőre álló idő volt. Nem, nincs tavasz, csak álmodtam. Még mindig az a zord, hideg, unalmas és undorító idő van, ami öt hónapja... Kezd kicsit fárasztó lenni, nem tudom, ti hogy vagytok vele. Sőt, valamelyik nap hallottam a rádióban, hogy a tél hivatalosan, orvosilag elismerten a depresszió időszaka. Annyi mindent feltalált már az emberiség... A telet nem tudná valahogy megszüntetni? Okkal vagyok olyan, amilyen. Okkal vagyok bepunnyadva a szobámba, okkal vagyok szomorú és okkal sírok sokat. Nem, nem valaki miatt, egyszerűen csak ilyen a kedvem és már kezd nagyon kiakasztani ez a dolog. Napfényt akarok, azt akarom hogy kabát nélkül járkáljunk, hogy kijöjjenek az idegesítő szeplőim, hogy kiszőküljön a hajam, hogy mehessünk strandra, és hogy az legyen a kedd esti program, hogy hajnalig megyünk bulizni!!! Hiányzol nyár, nagyon... Szükségünk van rád!
És nem csak ezekért, hanem azért is, hogy felejtsek. Hogy ne kelljen aggódnom azért, hogy ne jöjjön velem szemben a folyosón. Mert akkor le kell hajtanom a fejem és csöndesen elsétálni mellette úgy, mintha sosem történt volna semmi, és semmit sem jelent nekem. Pedig ez nem igaz. Ha meglátom, összeszorul a gyomrom. Ha rímel egy szó a nevére, rögtön az jut az eszembe. Ha hallok egy dalt, ami kötődik hozzá, sírok. Ha a szemembe néz, elpirulok. Ha hozzám szól? Nem kapok levegőt, de nem a boldogságtól, hanem a sírás elfojtásától. Azért, mert tudom, hogy nem lehet az enyém. Lehetett volna, de nem így jött össze.Nem vagyok szerelmes, egyszerűen csak kötődök hozzá, mégsem lehet az enyém és ez kiborító. Szükségem van rá, kell a mindennapjaimhoz. Ő lehetne az én napfényem az alagút végén...
Ez van. Ilyen az élet, nem tehetünk mást. Van, akinek sorozatban összejön, van akinek sosem. Én az utóbbiak közé tartozom...
A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
/Petőfi/
1 megjegyzés:
de még mennyire!
Megjegyzés küldése