egy plusz jel.

Nem mindegy, hogy félig tele van, vagy félig üres a poharunk. Nagyon is sokat számít, hogy egy dolog miatt csalódunk, vagy tanulunk belőle. Én eddig mindig a könnyebb utat választottam. A csalódást. És mi lett ennek a végeredménye? Nem sok jó. Tegnap ismét sírhattam volna. Bőghettem volna itthon a párnámon, amíg el nem alszok. De nem ezt tettem. Elhangzott az a mondat, hogy "nekem ez így nem jó", felvettem azt a borzalmas álvigyort, megfordultam és ott hagytam. Ekkor kellett volna annak következnie, hogy mivel már nem lát, engedhetem a könnyeimnek, hogy kicsorduljanak. De nem tették. Mohón bennem maradtak, és a mosoly, majd a nevetés vette át a vezető helyet. S pár perc múlva azon kaptam magam, hogy meglepő módon vigyorgok a vakvilágba. És hogy miért? Mert az én dédelgetett poharam most nem félig üres volt, hanem félig teli.

neki is, nekem is.

Ismét változás következett be unalmas, szánalmas életembe. Ha most körbenézek, és látom, hogy "ők", "ők", "ők" és "ők" együtt vannak, arra gondolhatok, hogy "mi" is együtt vagyunk. Igen. Egy újabb személy az életemben. Hogy mit várok ettől? Nem tudhatom... Már félni se merek, hisz ki tudja, mi lesz annak a következménye. Egyelőre várok. Feszülten várom, mikor lesz ennek az eredménye, mikor tudom azt mondani majd, hogy igen, ez komoly kapcsolat. Egyáltalán ha ez az lesz valaha is... Két teljesen másfajta ember. Zűr. Alkohol. És bár csak öt napja mondhatom magaménak, néha már fejbe lőttem magam volna miatta. (:

The girl who seemed unbreakable, broke. The girl who seemed so strong, crumbled. The girl who always laughed, cried, the girl who never stopped trying.. finally quit.

suprise.

Most mondjam azt, hogy meglepődtem? Hát nem... vártam rá, kerestem megtaláltam, megkedvelt. kedves volt, aranyos - ismerkedni akart, a bizalmamat kereste. megkapta. megkapta a bizalmamat. túl rövid volt az idő - túl sokat vártam, túl sokat hittem. aztán már ő keresett az alkohol mámorában szédelegtem. kifogásokat keresett, betanult szövegeket mondott - otthagyott. én visszamentem, leültem egy padra, és csak vártam, hogy ismét kihulljon a könny a szememből. ...és több is kihullott, mint szerettem volna.

alive

Élnek az emberek. Rájöttem. Csak ki kell mennem az utcára, és meglátom a napot. A melegséget, a fényt, az erőt adó nyarat. Már csak egy valami hiányzik... Az az élő ember, aki szeret. És mi erre a válasz? Nincs olyan.. Hiába próbálkozok, hiába adok bele mindent, nincs. A napokban ismét kiderült, hogy csak kihasználásra vagyok elegendő...mint mindig. Pedig örülnöm kéne! Itt a nyár, nem kell tanulni, előttünk lehetőségek ezrei. De mindez nem ér fel azzal, hogy szeret valaki...Legalábbis szerintem nem. De holnap kiderül, ha beborul. Már pedig esőt mondanak. Holnap nincs menekvés, nincs kibújás a dolgok alól, csak a szomorú valóság, aminek már látom a végét: egy tequila, két tequila, három, négy, öt... sírás, ordibálás, harag, szomorúság, szenvedés, káosz. Aztán másnap a szégyen, még több sírás, és a kínos beszélgetések. Ismét...mint mindig, amikor megpróbálkoztam azzal, hogy szeressenek.

3..2..1..

Nem bírok magammal. Nem bírok a gondolataimmal. Egyszer fent, egyszer lent. Az egyik pillanatban még megőrülök az örömtől, a másikban könnybe lábad a szemem. Aztán eszembe jut egy gyönyörű éjszaka, libabőrös leszek, majd eszembe jut valaki más, és elsírom magam. Róla pedig eszembe jut a nyár, amitől vidám zenéket hallgatok, és felpörgök. Aztán eszembe jutnak a barátságok, amik megszakadtak az elmúlt hónapban, és rájövök, nem lesz ugyanolyan a nyár nélkülük... Aztán arra eszmélek, hogy a zuhanyzóban állok, testemre folyik a forró víz. Neki dőlök a falnak, lecsúszok a földre, de vízcseppek még mindig zuhannak lefele. Beletemetem arcomat a kezeimbe, és párhuzamban sírok a zuhany vízcseppeivel. Majd mély levegőt veszek, kicsavarom teljesen elázott hajam, megdörzsölöm szememet, és felállok... Aztán az ágyban fekszek, az eddigi három órát mintha robotként töltöttem volna. Nem is voltam ott lélekben, csak tettem a dolgomat. Most, hogy lefeküdtem, újra szabadak a gondolataim. Megint ő ugrik be.. De tudom, hogy csak gyorsan másra kell gondolnom, és elmúlik.. De én nem akarom, hogy elmúljon. Azt akarom, hogy szenvedjek. Megérdemlem. Aztán mégse azt akarom, hanem valakit, aki szeret, és aki életben van! Aztán rájövök, hogy nincs ilyen... És ismét elalszom a könnyeimmel.

is it summer? no, this is the hell !

Milyen mennyei érzés egy júniusi napon felkelni. Nyár van. Már csak minimális napok az iskolából. Át fut az agyamon, mennyi csodálatos dolog fog történni ezalatt a három hónap alatt. Aztán kinézek az ablakon... És esik. Esik, mint az elmúlt másfél hónapban eddig minden nap. Szakadó eső, hideg szél, fekete felhők. Hát nem irónikus? Rohadtul nem. Elment a kedvem a nyártól... teljesen. Már az sem érdekelne, ha még dupla ennyiszer a suliban kéne rohadnunk. Annyira mindegy. Pedig tényleg bíztam abban, hogy az időjárás majd meghozza a kedvem az élethez. De ez?! Csak rátesz egy-két lapáttal a szörnyű kedvre. Tegnap este ültem a nappaliban, néztem a tv-t, és próbáltam nem az ételre koncentrálni, mivel olyan beteg voltam, hogy nem tudtam enni. Azon gondolkodtam, már nem sírtam egy jó ideje. ( nálam ez az 1-2 hetet jelenti ) Aztán bementem a szobámba, nagy nehezen meggyőztem magam, hogy menjek fel msnre, és elkezdtem beszélgetni. Vele... A "nagy távolság fizikailag, rövid lélekben" emberkével. Ez volt már pár napja ismét, de sosem volt olyan, mint régen.. Mindketten megváltoztunk, nem ugyanazok az emberek voltunk már, mint régen. Nem ugyanaz már, akit szerettem. Ezzel tisztában voltam, de mégis nagy nyomot hagyott az életemben. Elmondta nekem, hogy tetszik neki valaki. Megmutatta, ki is ő, és én udvariasságból azt mondtam, nagyon szép. De borzalmasan esett, hogy pont nekem kezdi el ezeket ecsetelgetni. És ő ráduplázott azzal, hogy : "nekem mondod? ha szerinted szép, mit gondolsz, szerintem?*-*" És én elkezdtem sírni. Elkiabáltam magam a "hosszú ideje nem sírtam"-mal kapcsolatban. Nagyon rosszul esett. Főleg tőle hallani az ilyeneket. Lehet, már nem táplálok iránta mélyebb érzelmeket, de akkor is... Ezt lehetetlen elmagyarázni. Inkább ráhagytam a dolgokat ezután, és nem beszéltünk többet aznap.. És azóta se. Még mindig meg vannak a fura érzéseim. Mikor ülök a buszon, vagy otthon egyedül a szobámban, belém nyilal a fájdalom. De már kétszeresen. Meghalt a kutyám is. Olyasvalaki volt ő számomra, mint egy ember. Úgy viselkedtem vele mindvégig. Vele nőttem fel, vele játszottam.. két éves korom óta megvolt. Én vittem először sétáltatni, én tanítottam meg, hogy hol van az alvóhelye, ha kimentem az udvarra tanulni, mellém feküdt. Amikor hazaértem, ott várt az ajtóban, még ha eső volt, vagy hó is, és adott egy pacsit, aztán megnyalt. Olyan volt, mintha egy legjobb barát lett volna, vagy mintha egy második szülő. És nemrég végig néztem, ahogy már nem evett, nem tudott járni... És mikor odamentem hozzá sírva, hogy elbúcsúzzak tőle, belenézett a szemembe. Szemei fáradtak voltak, könnyel teliek. Tudtam, hogy jobb lenne neki, ha már aludna. Ő is tudta, érezte. A fejét ráhajtotta a lábamra, hozzám bújt, mancsait rárakta a kezemre, és sóhajtott egyet. Ekkor éreztem a 14 év alatt a legjobban, hogy mennyire is szeret. Szóval, tőle is búcsút kellett vennem, de ez teljesen más volt. Nem csak azért, mert egy nagyon jó barátom volt, hanem tudtam, hogy neki ennyi volt, eljött az ideje. Petinek még nem kellett volna... Ezektől a szörnyű érzésektől nem tudok megszabadulni soha. Mindig kísérteni fog, mindig belém fog nyilallni a fájdalom. Csak egyet tehetek ellenük... Elnyomom őket, valami kevésbé fájdalmassal...