szép befejezése volt e napnak.

Kirobbantam az ágyból még az ébresztő előtt. Kimentem a konyhába, csináltam egy jó erős kávét, és bent ragadtam a zuhanyban egy órára. Olyan meleg éjszaka után, mint amilyen mostanában van, jól esett. Összepakoltam, felvettem fürdőruhámat, és elindultam. Negyed tizenegy, és a hőség kibírhatatlan. Felültem a csodálatos légkondis buszra, és élveztem a napsütést. Talán még egy kicsit mosolyogtam is magamban. Felszállt egy fiú a buszra. Ő elöl állt, én hátul ültem. Feltűnt, hogy sok ideje néz. Ez még jobban megmosolyogtatott. Helyes volt, aranyosnak tűnt, hát miért is ne néznék vissza rá? Jó kedvem volt, minden rendben volt... Aztán ő egy pillanatra lenézett a földre, és én lefagytam. Megláttam benne ŐT... Őt, akit már sosem kaphatok meg, mert végleg elment. Annyira hasonlított az arckifejezése annak az ismereten fiúnak hozzá. Olyan volt, mintha még élne, mintha ott lett volna velem, egy buszon. A mosolyom szempillantás alatt eltűnt, arcom sápadt lett. A szívem egyre gyorsabban dobogott, és nem tudtam, mihez kezdjek. Úgy éreztem magam, mint egy darab kő, aki beragadt valahova, és egyre csak fogva tartja az a valami... Kínzó volt az a fájdalom, ami végigsöpört bennem ebben az egy percben. A fiúnak feltűnt, hogy valami nincs rendjén, ezért másfelé nézett, én pedig csak bámultam magam elé. És a fogadalmam elszállt azzal a könnycseppel, amit akkor megejtettem. Csak sírtam, és sírtam és egyre csak jobban, megállás nélkül... Annyira hiányzik, annyira hihetetlenül, hogy azt el sem lehet mondani. Annyira várnám azt, még most is, egy év után, hogy felhívjon, vagy írjon smst, vagy hogy a vele megbeszélt helyen találkozzunk, vagy hogy együtt menjünk az unokatestvéreim szülinapjára... Sose lesz többet ilyen, sose látom többet ezeken a helyeken. Nem lehet szavakba önteni, mennyire hiányzik. És én már abban se bízhatok többet, hogy hátha összefutok vele az utcán... Soha többet nem fogom látni. Talán ezért volt hatással rám az az ismeretlen fiú, aki úgy nézett ki, mint ő? Talán... Nem lehet tudni. Aztán mire kiértem a strandra, teljesen elfelejtkeztem erről. Csak a víz, a napsütés, az izmos férfi testek, a szórakozás, a sör ivás, a fűben fekvés, és a napozás maradt meg ebből a napból. Úgy éreztem, a reggeli fél óra ellenére, csodálatos volt ez a nap.

say that i'm changed, say i'm different.

Kihajolok ablakomon. Körbenézek, síri csend. A föld az éjszakába burkolózott. Csak a bogarak zaját lehet hallani a messzeségben. Meggyújtom cigarettámat, és beleszívok. Magamban tartom, becsukom a szemem, kicsordulnak könnyeim, és kifújom a füstöt. Sírok, pedig megfogadtam, hogy nem fogok. Felnézek az égre, milliónyi csillag. Fények ezrei, melyek fényévnyire vannak tőlünk, mégis oly határozottan látom őket, olyan érzékelhető dolgok.Meglátom a göncölszekeret, pont felettünk. Meglepő, de tényleg hasonlít ennek a hét parányi csillagnak az alakja egy szekérhez. Olyan sok mindent tartogat ez a világ nekünk, annyi mindenre képes. A fejem felett sötét égbolt, alattam a föld, és én vagyok a közepén. De mit jelent ez? Nem az örökkévalóságot, nem a csodát. Ez az átmenet, amit mindenki véghez visz. Átmenet a semmiből a túlvilágra, ahol az igazi, véget nem érő élet van. De hiába mondogatom mindezt magamnak, hiába nyugtat meg csönd, a hűvös szél és a füst amit magamba szívok, nem tudok nem gondolkodni. Miért is sírok most? Hiszen megígértettem magammal, hogy nem fogok. Soha többé... Pedig sírhattam volna eddig. Ismét eldobtak, ismét meghalt egy szerettem. De én nem sírtam. Egy árva könnycsepp sem csordult ki belőlem. Hideg lettem, elérhetetlen. Megint menekültem a fájdalom elől. Egy olyan világba képzeltem magam, ami nem létezik, amiről azt hittem, nem bánthat meg. De tévedtem. Még ha kitaláció is, még ha csak hat évadból áll, én élveztem. Szorítottam a takarómat magamhoz napokig, növeltem az adrenalin szintemet a szívszorító jeleneteknél, és izgulva vártam, mi lesz a következő részben. Azt se tudtam többé már, ki vagyok, hol vagyok, miért vagyok, csak akkor, amikor szünetet tartottam, hogy kihajoljak az ablakon, elszívjam azt az egy cigimet, és addig az öt percig az eget nézve gondolkodjak. Nem vicces az, hogy a kemény, szánalmas, gyötrődő élet nem tud megríkatni, de egy sorozat, ahol a főszereplő örök szerelme majdnem meghal, igen? És mivel vége lett, most itt ülök, tehetetlenül, és emésztem azt a tényt, hogy szembe kell néznem azzal a félelmemmel, hogy saját erőmmel kell elérnem az érzelemmentességet - azért, mert változni akarok. Akarom, hogy ezt mások is lássák.